Hawaii'15

A tavalyi évhez hasonlóan idén is úgy döntöttünk, hogy maradék szabadságom egy Hawaii nyaralásra használjuk fel. Mivel idén 2 hétre leáll az Ericsson iroda (kötelező szabadság), ezért ezúttal a 4 napos Hálaadási hétvégét toldottuk meg 3 extra szabadnappal, így egy egész hétre elutazhattunk.

Tavaly a természet volt fókuszban (Big Island), idén a kultúrális oldalát szerettük volna jobban megismerni az Aloha államnak, így Oahu szigetét vettük célba. Hálaadás csütörtökön kora reggel indultunk Honoluluba (a szokásos magyar hálaadási ebéd/vacsora egy héttel előrébb került, de most is meg lett tartva, szerencsés esetben egy másik posztban számolunk be róla :) ), majd a reptérről az amerikai átlaghoz képest kimondottan jó buszrendszer segítségével jutottunk el waikiki szállásunkig (a turista szállások 90%-a itt található).

Első nap nem maradt sok időnk, úgyhogy lementünk az apartmanunktól 2 sarokra levő gyönyörű homokos strandra, és megtanultuk, hogy Waikikin az egyébként köves partot mesterségesen a turisták kedvéért töltötték fel homokkal. Ezzel viszonylag hamar szembesül az ember, amint megpróbál úszni alacsony vízállásnál, és 10-20 m után fennakad a lába a göcsörtös (vulkanikus) tengerfenékből kitüremkedő kőzátonyokon. Volt azonban egy kisebb majdnem teljesen lekerített rész a parton, ahonnan a víz nem tudta kimosni az odahordott homokot, így a továbbiakban Waikikin erre a gyerek-úsztatóra korlátoztuk az Csendes-óceáni élményt.

Második nap a 2 órás időeltolódásban bízva kora reggel Pearl Harborba indultunk, ugyan a tömeget meg nem előztük, de legalább az ingyenes USS Arizona programra volt még helyünk. Ez az egyike azoknak a hadihajóknak, amiket otthagytak a támadás után az öbölben, mivel annyira komoly sérüléseket szenvedett (ezen épp berobbant egy páncéltörő bombától a fegyverraktár, a legénység nagy része odaveszett). A roncsok fölé azóta egy emlékhelyet emeltek, ahonnan lehet látni a hajóroncs egy-egy vízből kilógó darabját, és egy hatalmas emléktáblán az összes életét vesztett katona neve megtalálható. A roncsoktól nem messze ott pihent a USS Missouri is (szintén látogatható, de mi csak kívülről csodáltuk), amin Japán alírta a második világháború végét jelentő egyezményt 1945. aug. 15-én. A parton múzeumok mutatták be az 1941. dec. 7-i eseményeket több szemszögből. Emellett volt egy látogatható tengeralattjáró is, amit végigjártunk, és izgalmas volt látni, hogy milyen sok ember élt egy ilyen hajón mennyire kis helyen (a hely nagy része a torpedóknak kellett nyilván).

Mivel a honolului programokat tömegközlekedéssel is el tudtuk érni, ezért nem béreltünk autót, gondoltuk, hogy majd egy-két napra találunk valamit ott helyben. Amikor elkezdtünk utánanézni a második napon a lehetőségeknek, elég drága és limitált választékot találtunk Waikikiben a szokásos láncoknál, a reptérre pedig nem volt kedvünk visszamenni autóért. Végül a RelayRides-on (AirBnB/Uber ötlet autóbérlésre) béreltünk egy helyi nénitől viszonylag jó áron, és nagyon kényelmes volt, mivel 10-15 percre lakott tőlünk gyalog.

Harmadik nap immár autóval elindultunk északra a sziget nyugati partján nagy hullámokra és szörfösökre vadászva. Az utikönyv által javasolt öbölben alig találtunk szörfösöket, noha hullámok voltak, úgyhogy kicsit csalódottan pihentünk meg a parti homokban ebéd után. Továbbhaladva egyre nagyobb volt a dugó az úton, volt, ahol csak araszolva haladtunk. Már a visszafordulást fontolgattam, amikor elhaladtunk egy szörf világkupa mellett (Sunset Beachen, mint kiderült a világ egyik leghíresebb szörfös helye), ami magyarázatot adott a szörfösök hiányára más strandokon és a dugóra is. “Gyorsan” leparkoltunk, és még sikerült elcsípni két etapot is, egyenként 30 perc, mialatt 4 szörfös méri össze tudását 5-10 m magas hullámokon (zsűri pontoz, legjobb kettő továbbjut). Mi meg csak álmélkodtunk, hogy ilyen körülmények között még a profik is milyen keveset tudnak a hullámokon lovagolni, és a próbálkozások nagy része azzal zárul, hogy bedarálja őket a lezúduló, fehéren habzó víztömeg.

Másnap reggel elautóztunk egy keleti parti strandra. Itt természetes volt a fehér homok, de elsősorban sznorkolni (víz alatti élővilág felfedezése pipa, szemüveg és uszony segítségével) jöttünk. Sajnos a tél nem ideális ilyen szempontból, mivel sokkal erősebb a hullámzás a sziget nagy részén. Itt is nagyon rosszak voltak a látási viszonyok a felkevert homok miatt, de azért sikerült néhány halat és korallt észrevenni a homokviharban.

A délután egy részét pedig a strandról az eső elől menekülve egy botanikus kertben töltöttük. A kert hatalmas volt, de egy rövid tanösvényt leszámítva csak a növények névtáblái voltak kitéve mindenféle további információ nélkül. Kedves Olvasó, kérlek, ha valaha is lenne befolyásod arra, hogyan legyen megtervezve egy botanikus kert, gondolj a szegény más éghajlatról érkezett turistákra, akiknek a latin nevek semmit sem mondanak az ismeretlen növények tövében. Köszönöm. 

A harmadik és utolsó autós napunkon a sznorkolás szempontjából leglátogatottabb oahui helyre mentünk (Hanauma Bay). Ez egy vulkáni kráterből képződött öböl, ahol a vulkanikus kőzetekből lett zátonyokon tobzódik a tengeri élet. Ráaadásul az évi milliós turistatömeg hatására a halak nagyon közel engedik az embereket magukhoz, egyes egyedek egyáltalán nem is zavartatják magukat, sőt érdeklődnek is. Itt is az átlagosnál erősebb hullámzás volt, ami valamennyire felkavarta a homokot, de az öböl sokkal zártabb volt, így jóval élvezetesebb volt a sznorkolás itt, mint az előző nap. Kedvenceink egy homokhal és egy polip voltak.

Az utolsó teljes napunkon immár autó nélkül bebuszoztunk Honolulu belvárosába sétálni, szörnyülködni az első keresztény templom építéséhez kihordott kb 7ezer tonna korallkőzeten, és megcsodálni a hawaii királyi palotát, ami egyszerre volt a 19.század végén az egyik legmodernebb hasonló épület (csatornázással, vizes vécével, elektromossággal, telefonnal…), és egyben viszonylag visszafogott, nem feleslegesen hivalkodó. Délután Honolulu belvárosában is meglátogattunk egy botanikus kertet, ami az előzőnél sokkal kisebb, de sokkal informatívabb volt (adtak egy kis térképet számokkal és leírásokkal kb. 30 érdekes növényről).

A hetedik napra hagytuk az apartmanunk teraszáról (is) látszó tájképet domináló Diamond Head megmászását. Ez egy vulkanikus kráter az óceán partján, aminek a külső peremén egy kiépített kilátóról 360 fokos panoráma tárul az izzadt túrázó elé Waikikivel, Honoluluval, és a főléjük magasodó hegyekkel.

A csepergő eső miatt kiürült strandon egy utolsó fürdéssel búcsúztunk ettől a trópusi édenkerttől.

Az étkezésünk elég sokszínű (szivárványos?) volt: koreai barbeque, közel keleti vegatál (hummusz, falafel és társai), burger, fokhagymás rák foodtruckból stb. Amiket érdemes kiemelni, mivel jellegzetesebb ételek errefelé:

• poke, nyers tonhalkockák különféle szószokban pácolva, ezt már tavaly is kipróbáltuk, és most sem csalódtunk 
• Kailua malac, hawaii szokás szerint föld alatt lassan átsütött disznó, nagyon porhanyós, szaftos lesz a húsa (engem a sült főtt húsvéti sonkára emlékeztetett, hasonlóan sós is, azonban itt szétcincálva “pulled-pork” stílusban tálalják). Mellé kaptunk egy kis tarót, amin az első hawaii polinéz lakosok alapvető élelmiszere volt, édesburgonyára emlékeztető íze van, viszont lilában pompázik.
• acai tál, édesség/reggeli, aminek acai (Amazonas mentén élő pálma bogyója, kinézetre az áfonyához hasonlít) fagylalt az alapja, és mindenféle finomságot halmoznak még rá: banán, eper, müzli, méz…
• shave ice (“kapart” jég?): mesterséges, ízesített hó. Ez a definíció nem hangzik annyira jól, mint amennyire jól esik enni a melegben. :)

 Képeket itt találjátok.

máté