Életképek #14

Tegnap beszéltem Klárival, kb. a következő dorgáló kritika hangzott el (persze az ő hangjával képzeljétek el): Igazán írhatnál már valamit a blogra. Mióta Dénesék elkérték a címét, még nem is tettél föl semmit.

Mostanában valóban elhanyagoltam a blogot részben időhiány, részben általános lustaságom miatt. Kicsit bedarált mindkettőnket a munka, a hétvégék is legtöbbször csak alvással, olvasással és némi túrázással telnek, semmi izgalmas vagy különösebben látványos. Ez persze túlzás, de valami önigazolással mégiscsak elő kell állnom.

A születésnapomra Mátétól egy csokitúrát kaptam. San Franciscóban sétáltunk egy csoporttal (és idegenvezetővel) kb. 3 órát két hete szombaton meg-megállva különleges csokikat gyártó/forgalmazó üzleteknél. Megkóstoltunk egy csomó csokit (főleg étcsokikat és néhány trüffelt), séta közben bele-belebotlottunk a St. Patrik napja tiszteletére rendezett felvonulásról hazafelé tartó tömeg zöld tagjaiba. Örömmel jelentem, Gombóc Artúr lelkesedése töretlen :)


Itt már hetek óta tavasz (szinte nyár) van, napi 20-25 °C-os maximum hőmérsékletekkel. A hortenziám is magához tért - pedig voltak ennek ellentmondó előjelek, szépen bokrosodik.

A téli negyedévben (január, február) ismét jártam kórusra, Brahms: Ein Deutsches Requiemjét énekeltük. Február végén volt két koncert a Bing koncertteremben. Egész jól sikerült mindkét előadás, Máté az egyikre elhozta egy indiai kollégáját, aki életében először hallott nyugati klasszikus zenét (nem aludt el a srác). Egy kép még kezdés előttről (kap egy cukrot, aki megmondja, melyik vagyok én):

A következő negyedév holnap indul (Haydn: Paukenmesse), de ebben most nem fogok részt venni, a hazautazásunk miatt túl sok próbát kellene kihagynom. (Az utazásról itt nem fogok előre részleteket megosztani, írjatok e-mailt, ha szeretnétek valami konkrétat megbeszélni :).)